Már reggel nyolc óra is meglehetett, mikor Nathaniel magához tért kómás állapotából. Feje még mindig émelygett, fölülve továbbra is szédült, szemeit kinyitva nem látott mást, csak zavaros szemcsék pattogását. Mikor látása kiélesedett, jobb karjával a fején ékeskedő púphoz nyúlt, melyet a kocsmatulajdonos serpenyőjétől kapott búcsúajándékba. A fájdalmas pont megtalálása után értetlen tekintettel bambult maga elé, miközben megpróbálta felidézni az éjszaka történt incidens részleteit. Azonban néhány emlékfoszlányon kívül másra képtelen volt visszagondolni. Lehetséges, hogy a váratlanul ért ütés kisebb amnéziát hagyott maga után a fiú fejében.
A helység, ahol tartózkodott szűk volt és sötét. Kezdetben Nathaniel is zárkának hitte, de jobban szemügyre véve ez hullámzott és dülöngélt, mint egy hajó. A tengeri betegséget okozó fogda egy öreg szekér kocsija volt, melynek kerekei minden útjukba kerülő, nagytestű kavicstól felnyikorogtak. Megformált kijáratát, zárt ajtó helyett, fekete rácsok őrizték, akár az alvilág kapuját, ám ennek piciny rései között beszűrődött némi fény a homály tömlöcébe.
A foglyul ejtett bérgyilkos némi töprengés után elhatározta, hogy talpra áll, bár ezt aligha sikerült megvalósítania, mert sérült bal combja hátráltatta a felkelésben. A mindig oldalán csüngő fegyverek és eszközök segítségére sem számíthatott, hiszen köpenyével együtt mindenét elvették, - még a lábába fúródott vadonatúj tőrjét is.
A fiú egymást követő botladozásai után végleg feladta feltörekvésének leghalványabb gondolatát is, így visszaült a rozoga padlózatra. Enyhén szeplős arcát kezei mögé temette, hogy egy sóhajtásnak és egy ásításnak a keresztezésével kiereszthesse minden kételyét. Várakozás gyanánt szemeit lassan kezdte lehunyni, mikor macskakaparás szerű neszre lett figyelmes a kocsi végéből. A helység sarkában, ahova a kintről beszökött napfény alig ér már el, titokzatos, sötét alakot vett észre. Mikor az árny képe elkezdett letisztulni a sötétségből ismeretlen, fiatal lány rajzolódott ki. Arca gyönyörű volt, finom vonásokkal, melyet hosszú hajkorona díszített. Világos ruhája szakadt volt és piszkos, de ez mit sem változtatott a hajadon szépségén: hanyag, rongyszerű göncének még így sem sikerült eltakarnia viselője különös, elszánt tekintetét. A lány karjai több évszázadot megélt, rozsdás vaslánccal voltak hátra kötve, így ő sem tudott többet tenni, mint figyelmesen végigülni az utat.
A fiatal foglyok egy darabig farkasszemet néztek egymással, a kínos csöndet egyikük sem szándékozta megtörni. Nathaniel feje végig azon kattogott, hogy rájöjjön; mégis miért juttattak vele hasonló sorsa egy ilyen ártatlan kinézetű, fiatal leánykát. Szívesen feltette volna ezt a kérdést cellatársának is, de hirtelen szúró, nehézkes dolgot érzett a torkában, ami sehogy sem engedte szóhoz jutni. Olyan volt, mintha lenyelt volna egy követ, de az is lehet, hogy csak egyszerűen zavarba jött.
- Te volnál azaz alak, aki tegnap este felgyújtotta Urr egyetlen kocsmáját? – Hangzott el a pimasz kérdés, melynek csengése cseppet sem volt aranyos. A fejvadász képzeletében teljesen más szinkront kölcsönzött a szembeülő hölgyhöz, amíg az meg nem szólalt, eloszlatva ezzel a fiú körül legyeskedő, rózsaszín felhőket.
- N-Nem igazán emlékszek ilyesmire… - Jött az őszinte válasz, reszkető hang kíséretében.
- Egyszer hallottam egy fiatal fejvadászról, akit a leghírhedtebb bérgyilkos klán utolsó leszármazottjaként emlegetnek. Városról városra szokott utazni, ám eddig még egyik célpontjával sem sikerült végeznie. Ahol idáig felbukkant csak balszerencsét hozott magával, így feltűnésével egyik katasztrófa követi a másikat. A személyleírás pont illik hozzád. Ha nem tévedek, téged kaptak el gyújtogatás miatt, és ez az eseted nagyon hasonlít a fantom bérgyilkoséhoz.
- Én csak arra emlékszek, hogy a helyi kocsmába küldtek miszerint ott fogom találni James Rickmant. Arra utasítottak, hogy odaértemkor a lehető leghamarabb végezzek vele. Így várakozás nélkül beléptem a bár ajtaján. Meg is találtam a férfit, de mielőtt kivégeztem volna a bal lábam megsérült, és arról is dereng valami, hogy az egész hely lángra kapott. Arra viszont nem emlékszek, hogy én tehetek az épület felgyújtásáról is.
- AHÁ! - Kiáltott fel a lány. - Tudtam én, hogy te vagy az a fickó! A fél ország rólad beszél!
- T-tényleg?
- Persze. Az emberek azt híresztelik maguk között, hogy a Ross család tagjai most biztosan mind a sírjukban forognak, amiért egy ilyen szerencsétlen leszármazott járatja le a klánjuk hírnevét.
- Áh, értem… - Hajtotta le fejét a fiú. Egy pillanatra el is hitte, hogy jó híreket fog hallani a furcsa idegen szájából, bár legbelül tudta magáról, hogy az elhangzottak mind igazak rá. – És te elárulnád, hogy miért zártak be ide? – Tekintetét ismét a hajadonra emelte. Pupillája körül különös aranysárga foltok sorakoztak, melyek a rozoga helység legsötétebb zugában is világítottak.
- Azért mert loptam…
- Egyszerű lopás miatt még senkit sem zártak rácsok mögé.
- Pedig így volt. Hisz egy városban levő templom éléskamrájának a teljes kifosztásáért és az épület udvarában levő aranyszobor eltüntetéséért hezitálás nélkül bárkit lecsuknának! - A fiatal fejvadásznak még a lélegzete is elállt. Meglepődött azon, hogy a kocsi sarkában gubbasztó, idáig még olyan ártatlannak tűnő lány megszólalását követően nemcsak, hogy ki lett oktatva, de meglehet, hogy fogolytársa húzásai sokkal sikeresebbek és hajmeresztőbbek szoktak lenni, mint amit a fiú egész életében összeakciózott. Bár Nathanielt ilyen téren sosem volt nehéz túlszárnyalni.
- És hogyan szándékozol innen megszökni, nagyságos fejvadász-úr?
- Pánikra semmi ok, mert ez már a harmadik hasonló eset a héten! A szervezetem emberei biztosan el fognak jönni, hisz szolgálataim során számtalanszor szabadítottak már ki.
- Én erre nem lennék büszke a helyedben – Sápadt el az ifjú tolvaj furcsán nézve a fiúra. – És mit fogsz tenni, ha többé nem jönnek el érted?
- Ez meg hogy érted?
- Pontosan úgy, ahogy hallottad. Tegyük fel, hogy nem lenne következő alkalom. Talán ma, talán holnap, de egy nap magadra hagynának.
- Hm… Ez esetben életem hátralevő részét egy cella fogságában kellene leélnem – Jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, vagy mint akinek többé már nincsen veszteni valója.
- Hát rendben van – Sóhajtott az idegen. – Adok egy esélyt annak a hírhedt szervezetednek napnyugtáig. Ha le ment a Nap, akkor nekem kell kitalálnom valamit a szökéshez, még mielőtt elérnénk a börtön kapuját.
- Erre nem lesz semmi szükség. Biztosan el fognak jönni értem, és most már érted is.
- Majd meglátjuk… - Mondta a lány, a maga sajátos, kételkedő hangnemében. Szemeivel végigmérte a naiv fejvadászt, majd tekintete elveszett az éjszínű rácsok világában.
