Apró csillagok milliói borították a sötét ég boltozatát, melyek halvány pislákolásukkal úgy ékesítették a néma tájat, mintha díszes templom gyertyafényei volnának. Társukat, a Holdat, mind közül a leggyönyörűbb égitestként tartották számon, ki a legsötétebb éjszakákon is finom ragyogásával fürösztötte meg a szunnyadó világot. Ám a Hold ma szürke függöny mögé burkolózott, és halvány felhőfátyola mögül szemlélte az árnyat, mely lovával üres, végeláthatatlan puszta útjára tévedt.
A homályban vágtató alak fekete arcfátyolt viselt hosszú, szemrevaló köpennyel. Tartása magabiztos volt és büszke, akár a mezei sólyom vadászat közben; halk és megfontolt. Leheletét füstszínű lepelként fújta ki maga elé, s mikor kilétét megvilágította némi fény, titokzatos külsejéből csak szúrós tekintete csillant fel. Rideg szemei még a fagyasztó éjszakánál is dermesztőbbek voltak, rövid tincseit pedig finoman sodorta magával a hűvös, északi szellő. Lovának patái friss nyomot hagytak a puha talajban, mögöttük az ösvény kicsiny szemcsékben porzott. A hosszú út fárasztó súlyát mindketten megérezték, s az idő múlásával úgy tűnt, hogy a kietlen síkságnak soha nem lesz vége, mikor földön fekvő fényeket pillantottak meg a messze távolban.
A közeli város határát elérve lagymatag főútra tévedtek, melynek elejében rozsdás kapu fogadta őket. Ennek tetejére kopott írással volt felvésve az "Üdvözöllek Urrban!" köszöntés. A kicsiny település utcái lakatlanok voltak, akárcsak az őket körülvevő parlag, és bonyolultak, mint a pókháló fonalai - különös labirintus alakzatban követte egyik mellékcsapás a másikat. Azonban a házak nagy részében még égett az esti gyertya fénye, mely meleg, sárgás fényárral szökött ki az ablakok töretlen üvegein. Ez alól nem volt kivétel a környék legkedveltebb helysége sem, a város kocsmája, ami nélkülözhetetlen szerepe miatt épült Urr központjába. A helység neve csekély, bár termékeny szőlőültetvényeiről vált ismerté, hisz az urri szesz világhírűvé nőtte ki magát.
Amint a város csomópontjába ért, a sötét fátyolt viselő személy viselkedésében meglátszott, hogy másokhoz hasonlóan a hírhedt söröző hajlékát keresi. Ám szokatlan kinézete nem azt sugallta, hogy azért jött el egészen idáig, a semmi közepébe, mert elégedett ábrázattal meginna egy felest. Szándékai sokkal komolyabbnak tűntek, melyről fénytelenné vált szempárja mindent elárult.
Miután barna lovát kikötötte a legközelebbi faoszlophoz, megfordult és a kocsma bejárata felé vette az irányt. Párfokos lépcsőire fellépve még ebben az éjszínűségben is feltűnt volna bárkinek, hogy a népszerű talponálló falai omlottak, külső kövei repedezettek, az épület tetejének cserepei pedig hiányosak. Külsőségekben nem lógott ki semmivel sem az ezt körülvevő házak közül, sőt, talán szakadtabb is volt valamivel. A fekete ruhás zord tekintettel lépett be ennek ajtaján, ahol szemeit egy pillanatra elvakította a szokatlan szobafény. A kocsma belsejében nagy hangzavar fogadta: a teremben levő asztalok mind tele voltak, hasonlóképp a pultnál is teltház volt, a háttérben pedig kisebb kocsmai zenekar játszott valamiféle mulatságos, részeges dalt. A hangulat ellenére az építmény belső körülményei fabatkával sem értek többet vagy kevesebbet, mint a ház külső részei, mivel a falakon ezeréves tapéta mállott, a plafont pedig barnás foltok díszítették, melyet a beszökő esővíz hagyott maga után. Igaz, az ember nem a látványvilág miatt jár sörözőbe, de az ország egyik legkiemelkedőbb szeszfőzdéjétől még az is jobbat várna, aki cseppet sem alkoholizál. Ellenben az ide betérő látogatók soha nem panaszkodtak. Helyette örültek neki, hogy az otthonukban termesztett kiváló takarmányért cserébe legalább egy lebujjal megáldotta őket a sors.
Ugyan a lepukkant bárt nemrégiben nyithatták ki, belsejében órási tömegek foglaltak helyet. Talponálló verekedésnek egyenlőre semmi nyoma nem volt, hiszen még egyik vendég sem részegült le annyira, hogy eszét félredobva kisebb-nagyobb csetepatét kezdeményezzen. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy egymás után kipróbált, ízletes italokkal rügyezzék fel kedélyeiket, még mielőtt a kocsma tulajdonosa zárórát kiáltana. Azonban a maszkos alak belépőjét követően a helység zavartalan hangulata elillant, mintha sohasem lett volna itt jókedv, se muzsika, se részegítő löttyök, melyek segítenek elfeledni - ha csak átmenetileg is - mindennapos problémáinkat. Az ajtóban álló jövevény megjelenését síri csend fogadta, aki a barátságos, de néma köszöntőt viszonozván hűvös ábrázattal mérte végig a helység minden zegzugát. Éles szemeivel egészen addig fürkészte az ismeretlen arcokat, amíg észre nem vette a pult melletti asztalnál ülők kisebb társaságát. Két idősebb férfi ült ott, az aprócska poros standnál. Egyikük utoljára belekortyolt kopott sörös korsójába majd remegő kézzel letette azt. Úgy tűnt tudja, hogy a most betoppant sötét megjelenésű idegen miért van itt.
-E-ez a fickó Nathaniel volna?
-Csak nem a Ross család utolsó életben maradt tagjára gondolsz?
-Dehogynem! Azt beszélik, hogy a Ross családból kerültek ki az évszázad legkiválóbb bérgyilkosai. Állítólag olyan tehetségesek voltak, hogy egy időben még a király is alkalmazta őket.
-Nem lehet... De mégis mi a fenét keresne egy ilyen alak, egy olyan egyszerű városban, mint a miénk? - Suttogták maguk között az emberek. A rövid összebeszélés után ismét nesztelenség kerítette hatalmába a termet, s csak a légy nyomasztó zümmögését lehetett hallani, miközben világosságért epekedve járt táncot a levegőben. Mindeközben a szóban forgó személy sem tétovázott; a küszöbről hamar el is indult a pult melletti asztal felé. Tekintetét egy pillanatra sem emelte le az ott ülő, sötét hajú, alacsonyabb termetű férfiról, akinek mostanra minden porcikája remegett a félelemtől. Nathaniel félúton finoman kezdett el matatni baloldali belső zsebében, hogy ruhája alól alig látszó, fényes markolatú tőrt húzhasson elő. Lassú, óvatos léptekkel haladt előre, alatta a padló recsegett. Még pár lépés - Gondolta magában. Az asztal mögött reszkető alak egyre hevesebben kapkodta a levegőt, ahogy az orvvadász minden egyes légvételével közelebb ért hozzá. Kezdetben csak a szemeivel pásztázott jobbra-balra, hogy egérutat keressen, de figyelembe véve a korát és az idő csekélységét, hamar feladta az elszökés utolsó reményét is. Sorsába beletörődve hunyta le a szemeit, s az égiekhez könyörögve pergett le előtte az élete, mikor az éles fegyver a feje felett csillant meg ellenlábasa kezében. Talán az isteneknek köszönhetően, de meglehet, hogy csak a puszta véletlen műve volt, ugyanis támadója a végzetes suhintás előtt elterült, de nem is akármiben: a fiú utolsó léptével belegabalyodott hosszú, földig érő, fekete köpenyében és ebben megcsúszva a földön landolt. Esése közben kése kiesett a kezéből, súlya miatt a padló réseiből hatalmas porfelhő szállt fel. Ezt nyekkenő hang követte, melynek tulajdonosa az eltaknyolt orgyilkos lehetett. A porzuhatag eloszlásával hatalmas tömeg vette körbe a merénylőt, akik tátott szájjal és hatalmas szemekkel figyelték, ahogy Nathaniel megpróbál a földről feltápászkodni. Közben fegyverét kereste, amit figyelemfelkeltő landolását követően veszített el. A földön kúszva, emberek lábai között kajtatott tőrje után, bár nem telt sok időbe, mire maga is rájött, hogy a bénult combjából kiálló dolog az, amit keres, és ami nehezíti a lábra állásban. A sokaság nem hitt a szemének és mikor végleg magukhoz tértek az előző mutatványt vegyes reakciókkal fogadták. Volt, aki csak kellemeset kacagott a rettegett bérgyilkos família egyetlen leszármazottjának soha nem látott malőrjén, amit egy kicsiny városka öreg kocsmájában vitt véghez. De akadt köztük olyan is, aki teljesen felháborodott a tényen, miszerint az öreg James adósságainak köszönhetően a férfi őket is veszélybe sodorhatja, ha orvvadászt küldenek a fejére. Akár még a teltházas lebujba is képesek eljönni a vénember életéért.
A különböző meglátások nagyszerű okot adtak arra, hogy az oly régóta várt kocsmai verekedés végre kitörhessen. Asztalok és polcok borultak fel, a levegőben poharak, tányérok és evőeszközök repkedtek. A bejárat melletti ablakot egyik termetesebb alak székhajításával szilánkokra törte. Nathaniel a földön kúszva próbálta kikerülni az őrjöngő sokaság elefántcsordához hasonló rúgásait és lépteit, bár igazság szerint a nagy viszályok közepette létezését már rég mindenki elfeledte.
A fiatal elkövető terepét felmérve keresett egy pontot, ami segíthet neki a felkelésben. A helység törött ablaka előtti, még szerencsétlenségtől érintetlen rozoga asztalához vonszolta magát, hogy arra feltámaszkodva talpra állhasson. A fiú ezt megérintve ismét földre terült, csak most asztalostul. Erről megannyi korsó és kancsó ömlött ki a padlóra, a szeszes tócsába pedig égő gyertyamécses borult bele a már darabokra tőrt asztalocskáról. Ahol a földet nedvesség érte ott mindenfelé lángra kapott - a mulatozó nagyját pedig fából építették fel, így a tűz szívesen terjeszkedett.
Pánik tőrt ki. A jelenlevők mind a kijárat felé menekültek az egyre éhesebb lángok elől, mielőtt azok teljesen felemésztenének minden útjukba kerülő dolgot. Az épület konyhájából a kocsma alacsony tulajdonosa fejét fogva szaladt át a felgyulladt szobába, melyből alig maradt mostanra több, mint megperzselt, koromfekete bútorok és omladozó falak. A lesérült orvvadásznak is sikerült az ablakkeret szegélyében megtámaszkodva kiegyenesednie, de még mielőtt körbenézett volna ugyanezzel a lendülettel ismét padlóra küldték. A fején erős, koppanó fájdalmat érzett, látása elhomályosult majd eszméletét vesztette. A kis termetű tulajdonos volt az, aki a fiú mögé lopózva ütötte ki Nathanielt kezében maradt, elavult serpenyőjével.
Pár órával később a felriadt lakosoknak köszönhetően a tűzet sikeresen eloltották még mielőtt az több más házra is rátelepedett volna. Az emberek örültek annak, hogy senkinek sem esett komolyabb baja, csak a tulajdonos feje főtt a dühtől, mert mindenét elvesztette egy fejvadászt játszó kölyök miatt. Nagy szívesen hívta ki a város őreit, hogy végleg elvitesse innen a katasztrofális jelenet egyke okozóját. Az őrség lovaskocsival érkezett a leégett kocsma udvarába. Ennek hátsófelébe zárták a még mindig eszméletlen Nathanielt, hogy a város végében levő fogdába vihessék.
A közeli város határát elérve lagymatag főútra tévedtek, melynek elejében rozsdás kapu fogadta őket. Ennek tetejére kopott írással volt felvésve az "Üdvözöllek Urrban!" köszöntés. A kicsiny település utcái lakatlanok voltak, akárcsak az őket körülvevő parlag, és bonyolultak, mint a pókháló fonalai - különös labirintus alakzatban követte egyik mellékcsapás a másikat. Azonban a házak nagy részében még égett az esti gyertya fénye, mely meleg, sárgás fényárral szökött ki az ablakok töretlen üvegein. Ez alól nem volt kivétel a környék legkedveltebb helysége sem, a város kocsmája, ami nélkülözhetetlen szerepe miatt épült Urr központjába. A helység neve csekély, bár termékeny szőlőültetvényeiről vált ismerté, hisz az urri szesz világhírűvé nőtte ki magát.
Amint a város csomópontjába ért, a sötét fátyolt viselő személy viselkedésében meglátszott, hogy másokhoz hasonlóan a hírhedt söröző hajlékát keresi. Ám szokatlan kinézete nem azt sugallta, hogy azért jött el egészen idáig, a semmi közepébe, mert elégedett ábrázattal meginna egy felest. Szándékai sokkal komolyabbnak tűntek, melyről fénytelenné vált szempárja mindent elárult.
Miután barna lovát kikötötte a legközelebbi faoszlophoz, megfordult és a kocsma bejárata felé vette az irányt. Párfokos lépcsőire fellépve még ebben az éjszínűségben is feltűnt volna bárkinek, hogy a népszerű talponálló falai omlottak, külső kövei repedezettek, az épület tetejének cserepei pedig hiányosak. Külsőségekben nem lógott ki semmivel sem az ezt körülvevő házak közül, sőt, talán szakadtabb is volt valamivel. A fekete ruhás zord tekintettel lépett be ennek ajtaján, ahol szemeit egy pillanatra elvakította a szokatlan szobafény. A kocsma belsejében nagy hangzavar fogadta: a teremben levő asztalok mind tele voltak, hasonlóképp a pultnál is teltház volt, a háttérben pedig kisebb kocsmai zenekar játszott valamiféle mulatságos, részeges dalt. A hangulat ellenére az építmény belső körülményei fabatkával sem értek többet vagy kevesebbet, mint a ház külső részei, mivel a falakon ezeréves tapéta mállott, a plafont pedig barnás foltok díszítették, melyet a beszökő esővíz hagyott maga után. Igaz, az ember nem a látványvilág miatt jár sörözőbe, de az ország egyik legkiemelkedőbb szeszfőzdéjétől még az is jobbat várna, aki cseppet sem alkoholizál. Ellenben az ide betérő látogatók soha nem panaszkodtak. Helyette örültek neki, hogy az otthonukban termesztett kiváló takarmányért cserébe legalább egy lebujjal megáldotta őket a sors.
Ugyan a lepukkant bárt nemrégiben nyithatták ki, belsejében órási tömegek foglaltak helyet. Talponálló verekedésnek egyenlőre semmi nyoma nem volt, hiszen még egyik vendég sem részegült le annyira, hogy eszét félredobva kisebb-nagyobb csetepatét kezdeményezzen. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy egymás után kipróbált, ízletes italokkal rügyezzék fel kedélyeiket, még mielőtt a kocsma tulajdonosa zárórát kiáltana. Azonban a maszkos alak belépőjét követően a helység zavartalan hangulata elillant, mintha sohasem lett volna itt jókedv, se muzsika, se részegítő löttyök, melyek segítenek elfeledni - ha csak átmenetileg is - mindennapos problémáinkat. Az ajtóban álló jövevény megjelenését síri csend fogadta, aki a barátságos, de néma köszöntőt viszonozván hűvös ábrázattal mérte végig a helység minden zegzugát. Éles szemeivel egészen addig fürkészte az ismeretlen arcokat, amíg észre nem vette a pult melletti asztalnál ülők kisebb társaságát. Két idősebb férfi ült ott, az aprócska poros standnál. Egyikük utoljára belekortyolt kopott sörös korsójába majd remegő kézzel letette azt. Úgy tűnt tudja, hogy a most betoppant sötét megjelenésű idegen miért van itt.
-E-ez a fickó Nathaniel volna?
-Csak nem a Ross család utolsó életben maradt tagjára gondolsz?
-Dehogynem! Azt beszélik, hogy a Ross családból kerültek ki az évszázad legkiválóbb bérgyilkosai. Állítólag olyan tehetségesek voltak, hogy egy időben még a király is alkalmazta őket.
-Nem lehet... De mégis mi a fenét keresne egy ilyen alak, egy olyan egyszerű városban, mint a miénk? - Suttogták maguk között az emberek. A rövid összebeszélés után ismét nesztelenség kerítette hatalmába a termet, s csak a légy nyomasztó zümmögését lehetett hallani, miközben világosságért epekedve járt táncot a levegőben. Mindeközben a szóban forgó személy sem tétovázott; a küszöbről hamar el is indult a pult melletti asztal felé. Tekintetét egy pillanatra sem emelte le az ott ülő, sötét hajú, alacsonyabb termetű férfiról, akinek mostanra minden porcikája remegett a félelemtől. Nathaniel félúton finoman kezdett el matatni baloldali belső zsebében, hogy ruhája alól alig látszó, fényes markolatú tőrt húzhasson elő. Lassú, óvatos léptekkel haladt előre, alatta a padló recsegett. Még pár lépés - Gondolta magában. Az asztal mögött reszkető alak egyre hevesebben kapkodta a levegőt, ahogy az orvvadász minden egyes légvételével közelebb ért hozzá. Kezdetben csak a szemeivel pásztázott jobbra-balra, hogy egérutat keressen, de figyelembe véve a korát és az idő csekélységét, hamar feladta az elszökés utolsó reményét is. Sorsába beletörődve hunyta le a szemeit, s az égiekhez könyörögve pergett le előtte az élete, mikor az éles fegyver a feje felett csillant meg ellenlábasa kezében. Talán az isteneknek köszönhetően, de meglehet, hogy csak a puszta véletlen műve volt, ugyanis támadója a végzetes suhintás előtt elterült, de nem is akármiben: a fiú utolsó léptével belegabalyodott hosszú, földig érő, fekete köpenyében és ebben megcsúszva a földön landolt. Esése közben kése kiesett a kezéből, súlya miatt a padló réseiből hatalmas porfelhő szállt fel. Ezt nyekkenő hang követte, melynek tulajdonosa az eltaknyolt orgyilkos lehetett. A porzuhatag eloszlásával hatalmas tömeg vette körbe a merénylőt, akik tátott szájjal és hatalmas szemekkel figyelték, ahogy Nathaniel megpróbál a földről feltápászkodni. Közben fegyverét kereste, amit figyelemfelkeltő landolását követően veszített el. A földön kúszva, emberek lábai között kajtatott tőrje után, bár nem telt sok időbe, mire maga is rájött, hogy a bénult combjából kiálló dolog az, amit keres, és ami nehezíti a lábra állásban. A sokaság nem hitt a szemének és mikor végleg magukhoz tértek az előző mutatványt vegyes reakciókkal fogadták. Volt, aki csak kellemeset kacagott a rettegett bérgyilkos família egyetlen leszármazottjának soha nem látott malőrjén, amit egy kicsiny városka öreg kocsmájában vitt véghez. De akadt köztük olyan is, aki teljesen felháborodott a tényen, miszerint az öreg James adósságainak köszönhetően a férfi őket is veszélybe sodorhatja, ha orvvadászt küldenek a fejére. Akár még a teltházas lebujba is képesek eljönni a vénember életéért.
A különböző meglátások nagyszerű okot adtak arra, hogy az oly régóta várt kocsmai verekedés végre kitörhessen. Asztalok és polcok borultak fel, a levegőben poharak, tányérok és evőeszközök repkedtek. A bejárat melletti ablakot egyik termetesebb alak székhajításával szilánkokra törte. Nathaniel a földön kúszva próbálta kikerülni az őrjöngő sokaság elefántcsordához hasonló rúgásait és lépteit, bár igazság szerint a nagy viszályok közepette létezését már rég mindenki elfeledte.
A fiatal elkövető terepét felmérve keresett egy pontot, ami segíthet neki a felkelésben. A helység törött ablaka előtti, még szerencsétlenségtől érintetlen rozoga asztalához vonszolta magát, hogy arra feltámaszkodva talpra állhasson. A fiú ezt megérintve ismét földre terült, csak most asztalostul. Erről megannyi korsó és kancsó ömlött ki a padlóra, a szeszes tócsába pedig égő gyertyamécses borult bele a már darabokra tőrt asztalocskáról. Ahol a földet nedvesség érte ott mindenfelé lángra kapott - a mulatozó nagyját pedig fából építették fel, így a tűz szívesen terjeszkedett.
Pánik tőrt ki. A jelenlevők mind a kijárat felé menekültek az egyre éhesebb lángok elől, mielőtt azok teljesen felemésztenének minden útjukba kerülő dolgot. Az épület konyhájából a kocsma alacsony tulajdonosa fejét fogva szaladt át a felgyulladt szobába, melyből alig maradt mostanra több, mint megperzselt, koromfekete bútorok és omladozó falak. A lesérült orvvadásznak is sikerült az ablakkeret szegélyében megtámaszkodva kiegyenesednie, de még mielőtt körbenézett volna ugyanezzel a lendülettel ismét padlóra küldték. A fején erős, koppanó fájdalmat érzett, látása elhomályosult majd eszméletét vesztette. A kis termetű tulajdonos volt az, aki a fiú mögé lopózva ütötte ki Nathanielt kezében maradt, elavult serpenyőjével.
Pár órával később a felriadt lakosoknak köszönhetően a tűzet sikeresen eloltották még mielőtt az több más házra is rátelepedett volna. Az emberek örültek annak, hogy senkinek sem esett komolyabb baja, csak a tulajdonos feje főtt a dühtől, mert mindenét elvesztette egy fejvadászt játszó kölyök miatt. Nagy szívesen hívta ki a város őreit, hogy végleg elvitesse innen a katasztrofális jelenet egyke okozóját. Az őrség lovaskocsival érkezett a leégett kocsma udvarába. Ennek hátsófelébe zárták a még mindig eszméletlen Nathanielt, hogy a város végében levő fogdába vihessék.
--------------------
Megjegyzés: Urr - A helység nevét egy ősi, hun szóról neveztem el, mely a mai szavakkal várost jelent.